Gamlett Gábor a New York City Marathonról

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl…

2012. október végén meglepetésszerűen lecsapott a Sandy nevű hurrikán, amely New York és New Jersey körzetében tombolva sok-sok futó álmait tette tönkre.

Mi is átéltük, hogy egy álom milyen hirtelen semmivé válhat, legyen bármi is a tervünk.

A kedves, de segíteni nem tudó hölgy a repülőtéren közölte velünk, hogy törölték a járatunkat (persze jó pénzért még van hely 2 nap múlva az első osztályon...). Kapkodás következett, vészforgatókönyvek kreálása, majd feladása, végül a lassú beletörődés...

De hogyan juthatnánk el mégis New Yorkba? A verseny előtt 2 nappal – nem túl korrekt eljárásként, hiszen rengeteg futónak sikerült végül eljutnia a maratonra – a rendezők mégis bejelentették, hogy a 2012-es New York City Marathon elmarad. Több ezren éreztünk hatalmas csalódást – kemény edzések, felkészülések, átküzdött órák és célok foszlottak szét egy szempillantás alatt...

De persze az élet nem állt meg: egy év elteltével, 2013 októberének végén ismét ott álltunk a repülőtéren: végre tényleg elindultunk maratont futni New Yorkba! Ezúttal szerencsére rendben ment minden, és ugyan borongós, szürke időben, de megérkeztünk a New York-i JFK Repülőtérre.

1 nap a futásig:

A magyar csapattal legelőször a nyitóünnepségen találkoztunk a Central Parkban. Mindenki örült a másiknak, felmerült sok-sok közös téma, készültünk az élményre, hogy egy kicsit mi is ünnepelt futók lehetünk. Akkor még nem sejtettük, hogy valóság minden elképzelésünket felülmúlja majd!

A verseny előtti megnyitón a magyar delegáció igazi csapatként vonult be. Büszkén vittem a magyar zászlót; integettünk a lelátón megjelenő nem kevés magyar szurkolónak; élveztük, hogy annyi nemzet között mi is ott vagyunk, és bemondják, hogy Hungary. Igazi sportünnep volt ez az este!

Korábban kaptunk egy kedves meghívást Varga Danitól: palacsintapartira várt minket Manhattanben. Itt ismét megtapasztalhattuk, hogy a futás szeretete igenis lehet közös érték, amely összekovácsol minket, bárhonnan is jöttünk, és bárhol is élünk. Ahogy Snow Andrea, csapatunk egyik tagja megjegyezte: „ezek a közös élmények már örökre összekötnek minket”. Igaza lett! 

A maraton nagy napja:

Furcsa szerzet az ember! Mikor aludni kellene, nem alszik – bezzeg, amikor korán kell kelni, akkor tudna igazán aludni. Így történt ez a futás napján is. Hajnali 3-kor felébredtem, utána már csak vergődtem és forgolódtam egészen 6-ig. Azután irány a metróállomás – ahol persze aznap pont nem állt meg a vonat… Így egy jókora kerülővel sikerült csak eljutnom a komphoz, ami a rajthelyre, Staten Islandra vitt minket. Fura élmény volt, hogy a kompot több rendőrségi motorcsónak is követte, habár a bostoni robbantás után ez érthető. Egyébként a biztonság mindvégig elsődleges volt a szervezők szemében. 12 000 rendőr és önkéntes dolgozott azon, hogy minden rendben legyen a verseny idején. Köszönet New Yorknak ezért is!

De vissza a rajthoz. Korábbi időeredményeim alapján az első hullám elején indulhattam (50 000 embert 3 hullámban indították, különböző időpontokban). A rajtágyú eldördülése után 4 percbe telt, amíg araszolva átléphettem a rajtvonalat. Fantasztikus élmény volt Frank Sinatra „New York, New York” című legendás számára elindulni, több ezer emberrel közösen!

A rajt után rögtön a Verrazano-Narrows hídra kapaszkodtunk fel (ez a híd köti össze Staten Islandet Brooklynnal). A kétszintes híd arról híres, hogy felső szintjéről az erősebbik nem képviselői előszeretettel pisilnek a vízbe – a sportolók viszont az alsó szinten futnak, és nem ritka, hogy fúj a szél... A rengeteg biztonsági ember és elővigyázatosság ellenére most is voltak, akik nem maradtak le erről az „élményről”.

A hídról lefutva felejthetetlen élmény volt megpillantani az óriási tömeget, ami fogadott minket Brookynban. Több ezer futó, az utak mentén 2 millió szurkoló, akik biztatnak, nyújtják a kezüket, banánt kínálnak, és ha meglátják a nevedet, akkor teli torokból kiabálják. Nem is beszélve a 130 zenekarról, kórusról és együttesről, akik – ha csak pár másodpercig is –, de megadták a futás alapritmusát. Ez a hangulat hihetelen adrenalinlöket a sportolók számára: egyszerűen nem lehetett megunni! Elmondások alapján ilyen sehol másutt nincs is a világon, csak itt, New Yorkban. Aki futott már budapesti versenyen, az képzelje el az Andrássy utat 10-szer annyi szurkolóval és zenei aláfestéssel. Mert a New York-i maraton épp ilyen volt, de a táv teljes hosszán! Nem számított a bőrszín, a nemzetiség, a nem vagy a vallás – csak futók voltak, akiket hősként ünnepelt mindenki.

Számomra ennek a felemelő élménynek az átélése volt a legfontosabb. Hogy már pusztán arra is büszke lehettem, hogy részt vehettem a versenyen – és persze hogy elkészülhetett az a bizonyos befutófotó, amely megörökíti a felejthetetlen pillanatot és a nagyszerű érzést, hogy igen, megcsináltam! Lefutottam 42 kilométert, legyőztem önmagamat, a kételyeimet, a fáradtságomat, a kudarcaimat, legyőztem a távot, az időt és ott vagyok a célvonalnál – befutottam!

De vissza Brooklynba, hiszen a Central Parkban lévő célszalagig ekkor még visszavolt 40 kilométer! A táv első negyedében még nagyon kellett koncentrálnom a többi sportolóra, hiszen rengetegen futottunk együtt, és állandóan kerülgetnem kellett az embereket. Brooklyn után Queens következett, majd átfutottunk egy igen hosszú hídon Manhattanbe. Ekkor jártunk éppen a táv felénél. Itt már érezhető volt, hogy ez nem lesz egy „habkönnyű” maraton (persze egyik sem az), hiszen Brooklyn és Manhattan lankái, dombjai és a hidak által teremtett szintkülönbségeket megérzi még a legedzettebb futó lába is. A hideg idő ellenére itt is fontos volt a rendszeres, kb. 5 kilométerenként elfogyasztott frissítő (víz) és az energiabevitel (gél). Igyekeztem tartani a 7 perc/mérföld sebességet, habár a jelentősebb emelkedőknél ez nem ment könnyedén. Az út felvezetett egészen a Manhattan félsziget tetejére, Bronxba, majd a forduló után (amikor Mutai épp befutott győztesként, ahogy láthattuk a kivetítőn) vissza a félszigetre Harlembe. Ezen a szakaszon már vártam jóbarátomat, az ún. maratoni falat: arra számítottam, hogy beleütközöm, és „véres fejjel” kerülök ki a csatából. Vártam, csak vártam….. de nem jött a pimasz! Maratoni versenyeim során most először, láss csodát: nem volt fal! Éreztem, hogy van bennem még energia. Több mint fáradtak voltak ugyan a lábaim, de se merevség, se negatív gondolatok, se kétely nem volt bennem. Helyette önbizalom és öröm töltött el, hogy igen: ez egy felejthetetlen maraton lesz! Így aztán, fellelkesülve, az utolsó 7 kilométeren igyekeztem minden tartalékomat előhívni magamból, ennek hatására pedig úgy éreztem, mintha tovább gyorsulnék. Persze a rideg valóság az volt, hogy így éppen csak, hogy nem lassultam jelentősen. Aztán végre-valahára megpillantottam a Central Parkot és környékét! Ünneplő tömeg mindenhol, idétlen, de annál boldogabb mosoly az arcomon, és az utolsó dombok… aztán befordultam a célegyenesbe… és ekkor váratlan csend telepedett rám. Az utolsó pár száz méter már a szurkolók elől lezárt terület volt. Így csak a többi futó küzdelmes lihegése és a földet érintő lábak zaja volt hallható – a csendben viszont már kristálytisztán látszott a cél és a zsúfolt lelátó.

Befutottam. Abban a pillanatban minden érzés, ami a maraton során felgyülemlett, egyszerre kitört belőlem. Nincs mit szégyellni: megkönnyeztem a befutást. A célban elöntött az adrenalin: megöleltem az éremosztó hölgyet, de még az elsősegélyest is! Szerencsére ez az a hely, ahol semmi sem furcsa vagy szokatlan. Velem együtt mindenki más is érezte, hogy ezek az érzelmek ott teljesen helyénvalóak.

Az időm végül nem lett egyéni csúcs, hiszen 3 óra 9 perc alatt futottam le, de cseppet sem éreztem csalódást, hiszen így is az 1419-dik lettem 50 134 futóból, és 145-dik a korosztályomban.

After party:

A verseny után, éremmel a nyakunkban a város felé tartottunk (vagy inkább vánszorogtunk). A rendőröktől kezdve az eladókig mindenki gratulált, rengeteg elismerést kaptunk, sőt: egy étteremben még meg is tapsoltak minket. New York nemcsak biztatott, hanem el is ismert minden futót! Sok minden más mellett talán ez az, ami megkülönbözteti ezt a versenyt az összes többitől. 

Mi, magyarok, a verseny estéjén ismét összegyűltünk egy közös vacsorára. A totális fáradtság ellenére a sörök és hamburgerek mellett mindenki lelkesen mesélte saját élményeit – egyszerűen nem bírtuk abbahagyni! Lehet, hogy ez a csapat többet nem fog az életben összejönni, és közösen leülni egy asztal mellé, vagy közösen futni – elvégre a szélrózsa minden irányában élünk és dolgozunk. Viszont ez a mesés New York-i élmény olyan közös, mindannyiunkat összekötő értékké vált számunkra, amelyre hosszú, magányos futásaink során, hidegben, fagyban, szélben vagy éppen kánikulában, hajnalban és este, hullámvölgyben vergődve vagy az igazi „örömfutások” közben mindig vissza lehet gondolni, és erőt meríteni belőle.

Itt a vége, fuss el véle!”

(Gamplett Gábor)

Adományozás

Bármilyen összegű pénzbeli támogatást, illetve önkéntes munkát szívesen veszünk. Több lehetőséget
is kínálunk az alapítvány munkájának segítésére.

Adományozok

Hírlevél

Iratkozz fel hírlevelünkre, hogy minden, a Team Hearttal kapcsolatos újdonságról időben értesülhess, és ne maradj le egyetlen izgalmas programról, sporteseményről és az önkénteskedési lehetőségről sem.